Egy "extrém diszkrét" kicsi lány

Az úgy volt, hogy nagyjából a 25. hétig nem tudtuk biztosan, vajon kisfiunk vagy kislányunk születik-e. Egyszerűen minden UH-on úgy feküdt a lelkem, hogy még a leggyakorlottabb orvosok sem tudták egyértelműsíteni a nagy kérdést. Persze voltak esélylatolgatások :)) A Pici - jól nevelt, most már tudjuk, hogy hölgyike módjára - minden alkalommal szorosan zárt combokkal csücsült a babérjain. (Egyébként annak is megvan a varázsa, ha a baba neme a születés pillanatáig titokban marad. Képzelem, milyen plussz várakozással indultak neki a szülésnek pár évtizeddel ezelőtt a nők...!)

A lényeg, hogy a mi kicsi lányunk végül is megmutatta magát, de volt még egyéb kívánsága is az anyai szívemnek :) Ugyanis a MAI NAPIG nem láttuk az arcocskáját!! Na erre mondta az ultrahangos orvosunk azt, hogy extrém diszkrét a kis hölgy... Valóban, már a 33. hetet kezdem, és a baba mindig a gerincem felé nézett, esetleg kettős fedezék (kezek és lábikók) mögé rejtőzött, sőt, nem ritkán ezeket kombinálta. Ebből a zen kényelemből semmi sem mozdíthatta ki. Egy ideig azt gondoltam, jól van ez így, a lényeg, hogy neki kényelmes a pozíció, de ahogyan múltak a hetek, és közeledett a szülés időpontja, nem tudtam megkerülni a vágyat: csak egyszer hadd láthassam az arcát a születése előtt!

És eljött a nagy nap :)

Ma 10-re volt időpontunk a 4D-s ultrahangra. Persze nagy izgalommal készültünk, reménykedtünk, hogy végre megpillanthatjuk azt a várva-várt édes pofit. A váróban, a faliújságon helyes arcok néztek vissza ránk, mintegy biztatásul, hogy pár perc múlva mi is a kezünkben tarthatunk egy szívünknek kedves portrét. A recepciós lány is kedvesen biztosított, hogy ennél a szonográfusnál mindig csoda jó felvételek szoktak születni... Egyszóval, kecsegtető volt a kezdet.

A vizsgálóban a kinti idő ellenére ezerrel ment a légkondi, amit én még kánikulában is utálok, nemhogy ilyenben. Ezt még tetézte a jéghideg UH zselé, amivel gyakorlatilag a testem negyedét beterítették :) Mindez nem is érdekelt volna különösebben, ha van eredmény. De képzeljétek, ismét nem sikerült egyetlen épkézláb felvételt sem készíteni a kislányunk arcáról. Persze rengeteg hasznos infóval lettünk gazdagabbak: megtudtuk, hogy a paraméterei teljesen megfelelnek a korának, hogy a becsült súlya 1921 gramm, és hogy még mindig haránt- és farfekvés közötti állapotban fekszik (dacára annak, hogy épp tegnap mondta azt a szülészorvosunk, hogy a kicsi már "irányba" fordult). Az információk ellenére - amit még megfejeltek két igazán jól sikerült puncis képpel - azért mégis hiányérzettel tápászkodtam fel a vizsgálóasztalról. A szonográfus, gondolom látva az arcomat, viszont felajánlotta, hogy jöjjünk vissza kb. 45 perc múlva, mert akkor lesz egy "lyukas" 15 perce, talán akkor sikerrel járunk majd. Fülig érő szájjal köszöntük meg a felvetést.

Az adott időre visszatértünk, Balázs elszaladt egy kis darab csokiért, én pedig a várakozás közben letoltam fél liter vizet. Amikor szólítottak, a csokit szorongatva léptem be a szobába, elhelyezkedtem a vizsgálón, kis erőt merítettem Balázs tekintetéből, és elkezdődött. Ismét nem indult zökkenőmentesen, de akkor elővettem az adu ászt, és elkezdtem majszolni a csokit. Ez segített valamennyit, a baba gondolatnyit fordított a buksiján is, miközben a kezeivel és lábaival ütötte a ritmust :) Nincsenek nagy igényeim, nekem már ennyi is elég volt, hiszen végre sikerült megpillantanom azt az elragadó arcot a valahonnan már ismerős vonásokkal: