Bambik és bimbók

A minap a határban sétált az egész család. A két babakocsival nem kis fáradság árán vergődtük át magunkat azon a pár száz méter dzsumbujon, ami a szokásos útvonalunkhoz visz, és míg a mécsvirágokkal, szappanvirágokkal és nyírfacsemetékkel hadakoztunk, egyszercsak megpillantottunk egy őzikét - a házunktól nagyjából 50 méterre!

A réten mindenféle virágok hajladoztak a felélénkülő szélben. Néhány késői közülük épp most bontotta ki  bimbóját, a fű csak úgy hullámzott körülöttünk. Az erdős, árnyas utakon a száradó sárban a nyulak, őzek, lovak és kutyák lábnyomait vizsgáltuk Melindával, míg a napos, kopárabb helyeken bogarakat. Láttunk például egy hatalmas, féllábú sáskát, és sok-sok lepkét. Melindának egy hófehér, fekete pöttyös tetszett a legjobban. Blanka az első zötykölődésekre álomba szenderült, és az egyórás sétát végigaludta. Melinda a homokos részeken feladta a babakocsija tologatását, a cipekedést inkább a szüleire hagyta :) Meg hát, valljuk be, a határban sokkal érdekesebb dolgok is vannak...

...például a nyuszik és az őzek! Kora tavasszal kettesben sétálva Melindával nyuszit láttunk átvágtatni a mezőn az erdő irányába (fel is szólított, hogy menjek és kapjam el), sokszor látunk fácánt is. De őzet már nagyon régen láttam én magam is, a lányom pedig még sohasem. Erre most rögtön hármat is láttunk. Egyet még a házunknál, aztán még kettőt a mezőn. Amint megneszeltek minket, először megdermedtek, majd hosszú, kecses szökellésekkel a fák közé futottak, mi pedig elbűvölten néztünk utánuk. Különösen Melinda, akinek az egyik kedvenc meséje a Bambi.

Nekem különösen kedves állatok az őzek, mert gyerekkoromban nekem bizony volt őzikém! Valaki a határt járva bukkant a kis őzgidára, aki magányosan feküdt egy fűcsomóban. Sokáig figyelte, de úgy tűnt, napokig nem bukkan fel az anyja, így elhozta. Mivel tudta, hogy a családom nagyon szereti az állatokat, elhozta hozzánk, hátha mi tudunk gondoskodni róla. Én odavoltam a gyönyörűségtől és persze Bambinak neveztem el a kis pöttyöshátút. Bambi nagyon gyenge volt, még szopott, így a szüleim házilag barkácsolt óriási cumisüvegből etették sokáig. Gyönyörű helyet építettünk neki, és szépen cseperedett. Nagyon szelíd volt, hallgatott a nevére is. Lassan eltűntek a pöttyei, egyre nagyobb és erősebb lett, s mivel hallottuk, hogy felnőtt korára veszélyes lehet, kénytelenek voltunk megválni tőle, de az az év, míg velünk élt, olyan élmény nekem, amire mindig emlékezni fogok.