Emlékszem, kislánykoromban több cicánk volt. Állandóan hurcolásztam őket, persze imádtam, ahogy dorombolnak, jó volt hozzájuk érni. Aztán a tizedik szülinapomra kaptam egy kiskutyát - Csubit -, aki elvarázsolt. Akkor már csak egy öreg kandúrunk volt, Dezső, aki hamarosan el is ment... Én pedig igazi kutyás lányként éltem kiskamasz és fiatal felnőtt koromat.
1995-96 életem meghatározó periódusa volt. Anyukám akkor kapott először stroke-ot. Én összeroppantam, de persze erősnek is kellett lennem, Miatta. Akkor nőttem fel. A rehabilitáció hosszú volt, először nagyon nehezen beszélt, az evőeszközök megfogása is kihívás volt. Rengeteg időt töltöttem vele, gyakorlatilag éjjel-nappal együtt voltunk. Próbáltam visszaadni neki mindazt a jót, amit én kaptam tőle.
Éppen ezekben a zord, téli hónapokban az akkor már öreg kiskutyám is elment. Nagyon beteg volt már egy ideje, de éreztem, hogy az az este lesz az utolsó. Remegő lábain odatotyogott hozzám, tudtam, azt szeretné, hogy az ölembe vegyem. Késő estig ültünk kint együtt a hidegben, őt egy pulcsiba is bebugyoláltam. Teljesen megnyugodott, majd elaludt. Akkor betettem a kosarába, és bementem egy kicsit megmelegedni, és hozni neki egy kis meleg tejet. Amikor pár perc múlva visszatértem, ő már nem élt.
Hónapokig nem érdekelt semmi, ami állatokkal kapcsolatos. Tavasz végén az apukám a megkérdezésem nélkül az egyik ismerősétől hozott egy gyönyörű kiscicát. Kicsit olyan maine coon - szerű, hosszú szőrű kis gombócot. Amikor meghallottam a hírét, hevesen tiltakoztam: én nem akarok macskát! Vigye vissza, mert nekem nem kell!
Persze, amikor meghallottam azt a vékonyka, szeretetre éhes hangot, nem bírtam nem megsimogatni, kézbe venni... Alig telt el néhány nap, és "megfőzött". Micóka lett a neve, hamar szobatiszta lett, és rengeteg időt töltöttünk együtt. A következő évben vemhes lett. És egy gyönyörű, napsütötte áprilisi napon (23-án) négy csodaszép csíkos gombolyagnak adott életet. Végig ott voltam a születésüknél.
Három kicsi kandúr (Foltos, Artúr és Törpi), és egy kislány született. Ahogy teltek-múltak a napok Micóka fogta a kiscicákat, és - vidéki család lévén - az egyik udvari fészer hátsó zugába szállítmányozta a kölyköket. Aztán egyik napról a másikra eltűnt. Nem jött enni reggel sem, este sem. Másnap reggel már nagyon aggódtam. Végigjártam a közeli erdőket, a nevét kiabálva, de nem jött elő. Este már tudtam, hogy nagy baj van.
A kölyköket egy gyakorlatilag megközelíthetetlen helyre sikerült elszállásolnia, így Anyának és nekem kemény munka volt kiszabadítanom őket. Négy pici, sivítozó szőrmók kért segítséget. Egyedül enni még egyáltalán nem tudtak, így nem volt mit tenni, cumisüveget fabrikáltunk, és én háromóránként etettem a kölyköket. Nem lehet mondani, hogy könnyű volt, a kézfejem hamarosan egy összefüggő heggé változott az apró karmok dögönyöző mozdulataitól (kesztyűben nem éreztem biztonságosnak a tartásukat).
Teltek a napok, a hetek, és még a korábban reménytelennek hitt (nem adtam fel!) Törpi is gyönyörű kiscicává cseperedett. Mindannyian szobatiszták lettek. Szerencsére tudtunk szerető gazdit találni, így velem végül az egyetlen lány cica, Gizi maradt. Azért kapta ezt a nevet, mert olyan királynői volt a személyisége már kiskorában is. Gizella királynő.
Együtt aludtunk - amíg az éjszaka közepén ki nem kéredzkedett :)) Természetesen hallgatott a nevére, engedte, hogy a négy mancsánál fogva emeljem fel (ez elég természetellenes egy cicától), belefújhattam a pocakjába... Imádta, ha bajszát és az állát fésülöm. Amint lehetett, ivartalaníttattam, hogy ne nagyon kóboroljon el - nehogy valahol az anyukája szomorú sorsára jusson.
Balázs már úgy ismert meg, hogy Gizi az életem szerves része volt. Az ő kapcsolatuk nem volt teljesen felhőtlen, de tiszteletben tartották egymást. Gizi a számára idegenekkel is tartózkodóan - királynőien - viselkedett.
Már évek óta nehezen mozgott, főleg a bal első lába, a térdízülete fájt. Közben lett újra kutyusom - Kókusz -, neki lett egy gyereke - Marcipán -, sőt, lett egy újabb befogadott cicánk - Szurtos - is. De Gizi volt a rangidős.
Karácsony után eltűnt. Először azt hittem, apukámnál melegszik a hideg napokon. De hamarosan rá kellett jönnöm, hogy elment. Érezte, hogy közeleg az ideje, és mint a vadon élő állatok, elment. Már nem találtuk.
Elképesztően sok szeretetet kaptam tőle.
Biztosan tudom, hogy az örök vadászmezőkön ő fogja a legtöbb, legkövérebb egereket, pockokat. Utána sütkérezik a napsütésben, majd leheveredik pihe-puha kosarába.
Gizi 16 évet és 8 hónapot élt ♥