Tizenöt

Szövetség

Ágaink egybecsavarodtak, 

gyökereink összefogóztak, 

árnyunkba utasok heveredtek, 

lombunkból madarak szárnyrakeltek, - 

magunknak mi már megmaradjunk, 

másnak, egymásnak annyit adtunk, 

annyit kinlódtunk és mulattunk, 

hogy vígak, búsak, rosszak és jók, 

lettünk egy kicsit már hasonlók.

Mikor a sors összeültetett, 

csemeték voltunk még, gyerekek, 

fiatal társak, szövetkezők, 

rosszabbak elől menekülők, 

játszottunk tündéri fuvolákkal, 

haragos, fekete trombitákkal, 

nem törődve senki fiával: 

elszakadók és összehajlók, 

valami titokban hasonlók.

Aztán nőttünk - Védett az isten, 

nincs fejsze, amely leterítsen, 

jöttek ránk fénylő fegyverekkel, 

mi álltunk hallgató sebekkel, 

s ki ellenünk tört, keze fonnyadt, 

szúrós tűzben csontja megolvadt, 

háza bedőlt, szeme kisorvadt, - 

s mi álltunk, két fa, virágba bomló, 

elrendelt csodához hasonló.

S ez biztat, ez, az érthetetlen. 

Mesében állunk, csoda-kertben, - 

s ha mese, a fának is lehet szive, 

zengünk is, ugy zeng a kettőnk hite, 

mint a harangok, ha vasárnap 

Kálvin lelkével nekiszállnak 

az illatos, napos határnak: 

jövőt zeng két hang, muzsikáló, 

szétlüktetve egybefonódó.

Kétszer-egy sors az isten előtt, 

szövetség nem lehet más se különb: 

hogy én mi vagyok, nem tudom, 

csak azt, hogy benned bizhatom: 

bármennyit sírtál, hadakoztál, 

jönne uj vihar, rámhajolnál, 

magad ellen is átkarolnál: 

egymásra fájva rászorulók, 

lettünk mindenkihez hasonlók.

Két fa, együtt, testvéri lombban, 

egyek vagyunk sok fájdalomban, 

örömökben és kényszerekben, 

máskép tán élni is lehetetlen: 

magunknak hát már megmaradjunk, 

gyökereinkről ne szaladjunk, 

tavaszban, őszben gyarapodjunk, 

legyünk hívők, bátrak, kitartók: 

az örök reményhez hasonlók.

/Szabó Lőrinc/