Szövetség
Ágaink egybecsavarodtak,
gyökereink összefogóztak,
árnyunkba utasok heveredtek,
lombunkból madarak szárnyrakeltek, -magunknak mi már megmaradjunk,másnak, egymásnak annyit adtunk,annyit kinlódtunk és mulattunk,hogy vígak, búsak, rosszak és jók,lettünk egy kicsit már hasonlók.
Mikor a sors összeültetett,
csemeték voltunk még, gyerekek,
fiatal társak, szövetkezők,
rosszabbak elől menekülők,játszottunk tündéri fuvolákkal,haragos, fekete trombitákkal,nem törődve senki fiával:elszakadók és összehajlók,valami titokban hasonlók.
Aztán nőttünk - Védett az isten,
nincs fejsze, amely leterítsen,
jöttek ránk fénylő fegyverekkel,
mi álltunk hallgató sebekkel,s ki ellenünk tört, keze fonnyadt,szúrós tűzben csontja megolvadt,háza bedőlt, szeme kisorvadt, -s mi álltunk, két fa, virágba bomló,elrendelt csodához hasonló.
S ez biztat, ez, az érthetetlen.
Mesében állunk, csoda-kertben, -
s ha mese, a fának is lehet szive,
zengünk is, ugy zeng a kettőnk hite,mint a harangok, ha vasárnapKálvin lelkével nekiszállnakaz illatos, napos határnak:jövőt zeng két hang, muzsikáló,szétlüktetve egybefonódó.
Kétszer-egy sors az isten előtt,
szövetség nem lehet más se különb:
hogy én mi vagyok, nem tudom,
csak azt, hogy benned bizhatom:bármennyit sírtál, hadakoztál,jönne uj vihar, rámhajolnál,magad ellen is átkarolnál:egymásra fájva rászorulók,lettünk mindenkihez hasonlók.
Két fa, együtt, testvéri lombban,
egyek vagyunk sok fájdalomban,
örömökben és kényszerekben,
máskép tán élni is lehetetlen:magunknak hát már megmaradjunk,gyökereinkről ne szaladjunk,tavaszban, őszben gyarapodjunk,legyünk hívők, bátrak, kitartók:az örök reményhez hasonlók.
/Szabó Lőrinc/