Eljött a szombat, az egész család egy felbolydult méhkashoz hasonlított. Balázs szülei és a húga - aki épp hazalátogatott Hollandiából - már reggel megérkeztek hozzánk. Én pont a zuhany alól kászálódtam ki, Balázs reggelizett, Melinda pedig mesét nézett. Kimondatlan, de érezhető izgatottság volt tapasztalható :) A család jó része azt hiszem, arra számított, hogy talán ma már gyarapodik a mi kis társaságunk. Nekem fogalmam sem volt, hogy mit gondoljak, bár abban biztos voltam, hogy nem ez a nap lesz a Kicsi Lány szülinapja.
Persze a biztonság kedvéért az autóba rámoltuk a kórházi pakkot. Mindent összevetve azt kell mondanom, hogy ahogy közeledtünk a klinika felé, én a klasszikus zabszem effektus tüneteit produkáltam. Ezen mondjuk az sem segített sokat, hogy Balázs a szó szerint lehetetlen parkolás miatt egyre izgatottabb, majd idegesebb lett. Kb. fél órát keringtünk és öt kört tettünk, míg végre sikerült bepréselnünk magunkat egy zsebkendőnyi helyre.
Naná, hogy elkéstünk, de szerencsére, ahogy rácsörögtem a doktorra, rögtön fel is vette a telefont, és már küldött is egy szülésznőt, aki katonásan betessékelt két másik kismama mellé egy vizsgálóba, és már kapcsolta is a CTG-t. Talán mondanom sem kell, hogy Pici Lányunk 145-ös alapfrekvenciát, 110-185-ös, sorozatos kilengéseket produkált. Már meg sem lepődtem.
A CTG után jött a szülészorvosom, aki először is "Ááá, az örök kismama!" - humorosnak szánt üdvözléssel fogadott. Én már nem igazán tudtam ezen nevetni... :) Aztán amikor beléptem a vizsgálóba, nem bírta megállni, hogy elképedve ne tegyen megjegyzést a pocakom méretére. A vizsgálat után leültünk megbeszélni a dolgokat. Elmondta, hogy a Babó feje még mindig fényévnyi távolságra van a kellő pozíciótól, és az ő véleménye szerint ez nem is fog változni a közeljövőben. Az okok között szerinte talán a nagy méret, illetve az játszhat szerepet, hogy a köldökzsinór akadályozza a lejjebb helyezkedést. Elhűlt arcomat látva rögtön megnyugtatott, hogy a Kicsi jól van. Végül abban maradtunk, hogy amennyiben - az ő várakozásának megfelelően - nem indul be a szülés magától csütörtökig, akkor csütörtökön reggel 7-kor be kell feküdnöm a klinikára, rögtön a szülőszobába, ahol egy spéci hormonos géllel megpróbálják felpuhítani a méhszájat. Aztán meglátjuk, beindul-e a szülés az azt követő 1-2 órában.
Balázs kint várt a folyosón, és amikor mondtam neki, hogy megyünk haza, teljesen elképedt. Nem értette, hogy hogyan várhatunk még 5 napot, amikor már szerdán azt mondták, hogy rengeteget számít a baba méretei és súlya szempontjából ennyi idő. Hazafelé is puffogott, de mondtam, hogy azért a szülészorvos a szülészorvos, hogy ő mondja meg, hogy mi lesz a legjobb mindannyiunknak. Otthon a két Nagypapa enyhén csalódott arca fogadott - "hát téged hazaengedtek?" -, majd a Nagyié. Valahogy nagyon beleélték magukat a szombatba :)
Ma már kedd késő délelőtt van... Azóta minden nap 3-4 km-es sétákat teszünk a határban, hátha sikerül ezzel segíteni a Kicsinek a helyezkedésben, de egyelőre semmi. Jóslófájások vannak, de el is múlnak. Vasárnap sikerült megint egy idilli napot eltöltenünk hármasban (reggeli lusti, délelőtti nagy séta, finom ebéd, délutáni kertészkedés és homokozás, sok-sok szeretgetés), és én arra gondoltam, amikor lefeküdtem, hogy olyan jó lenne most indulni, ez után a nap után!
Hétfőn Balázs állásinterjúra ment kora délután, de mire neki indulnia kellett, megérkeztek Judiék - Balázs húga és Norbi, a barátja. Jó volt, hogy nem vagyok egyedül, mert ugye, ki tudja? Jó sokat beszélgettünk, aztán megérkezett Balázs is Melindával, akit hazafelé elhozott az oviból. Manóci nagyon aranyos volt, az elején szégyenlősködött persze, de hamar feloldódott, hiszen már nagyon várta őket. Volt rajzolás, színezés, na és persze Mókuskás mese (Alvin és a mókusok) nézés :) Én a végén már csak ültem a szoptatós fotelben, és ringattam magunkat :))
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése