Blanka

Hát megszületett! Kis családunk új tagja, Blanka, június 6-án látta meg a napvilágot, elég "kalandos" körülmények között. De kezdjük az elején...

A legutóbbi bejegyzést ugye kedd délelőtt írtam. Az egész nap a várakozás, a feszült várakozás jegyében telt. Jóslófájásokkal tarkított órák, főzőcskézés, játék Melindával - és mindeközben folyamatos önvizsgálat, hogy vajon amit most érzek, az már AZ?? Lassan eltelt a nap, majd az este: semmi.

Éjjel viszont a szokásosnál többet fájt a hasam, olyan erős menstruációs fájdalommal, úgyhogy kezdtem reménykedni, hogy talán mégsem kell megindítani csütörtökön, hanem szépen magától beindulnak a dolgok. A fájdalom jó erős volt, így hajnalban levonultam a konyhába, sétálgattam, és ott nézegettem az órát, sűrűsödnek-e a fájások. Mivel nem volt rendszer bennük, végül arra jutottam, hogy jobb lesz, ha visszafekszem, és ha el fogok tudni aludni, akkor ezek mégsem az igaziak.

És hát vissza tudtam. Reggel elgyötörten ébredtem. Keltettem a családot, lementem elkészíteni a reggelit. Aztán jött az ovi előtti rutin: reggeli, öltözködés, mosakodás, fogmosás, fésülködés. Folyamatosan éreztem, hogy valami nem olyan, mint szokott, de igazából nem fájt semmim. Melindát indulás előtt nagyon megszeretgettem, és kölcsönös "nagyon szeretlek"-kel búcsúztunk el egymástól. Aztán úgy fél óra múlva éreztem valamit. Elmentem a mosdóba, és éreztem, hogy jön belőlem valami. Azt hittem, a magzatvíz lesz, de ehelyett élénkpiros vért láttam. Nagyon megijedtem, és rögtön hívtam Balázst. Szerencsére öt percre volt tőlem. Gyorsan lezuhanyoztam, aztán hívtam a szülésznőmet, aki azt mondta, hogy most azonnal induljunk el, ha kell, hívjak mentőt, mert a lehető leghamarabb be kellene érnünk a klinikára.

Elindultunk Balázzsal, mert a mentőre errefelé nem lehet várni... Persze az M3-as bedugulva, a szokásos 20-30 perc helyett egy egész órába telt, míg bejutottunk a klinikára. Balázs tiszta ideg volt, egyszer majdnem belénk is jött valaki, vészfékeznünk kellett. Szerencsére aztán hamar találtunk egy parkolóhelyet, szinte rögtön a bejárattal szemben, közel az automatához. Útközben felhívtuk Balázs apukáját, hogy jöjjön majd el a kocsiért, mert nem tudtuk, meddig leszünk bent a kórházban. A bejárat mellett egy hajléktalan újságot árult, és amikor meglátott, minden jót és jó egészséget kívánt. Kedves volt tőle, kicsit meg is hatódtam.

Bent jelentkeztem a szülőszobán, hamarosan kijött a szülésznőm, és rögtön a vizsgálóba kísért, és máris jött az ügyeletes orvos. A szülészorvosom épp a műtőben volt. Megvizsgáltak, feltettek egy CTG-t, felvették az adataimat, szúrtak egy vénát... Ez az őrült várakozás! Hamarosan megjelent az orvosom, ő is megvizsgált, már az arcán láttam, hogy olyat mond, aminek annyira nem fogok örülni. Legalábbis abban a pillanatban.

Szóval mutatta a kezén, hogy most is vérzek, és hogy ez nagyon nem jó, úgyhogy készüljek fel, megyünk a műtőbe. Kisvártatva megjelent az aneszteziológus is, egy kedves fiatal orvos. Bemutatkozott, és mindent elmagyarázott, válaszolt a kérdéseimre is. Balázs eddig a függöny túloldalán várt, szépen beöltözve ufóruhába. Szúrtak még egy vénát, és levettek vagy öt fiola vért, mert valamit felfedeztek még a vérképemben, ami eddig nem szúrt szemet senkinek... "Csak elővigyázatosságból" - válaszolták, amikor rákérdeztem, ez miért kell. Még jó, hogy nem volt időm idegeskedni.

Hamarosan betoltak a műtőbe. Balázs megint kint várt. Megkaptam az epidurált, nagyon tartottam tőle, hogy milyen lesz, de nem volt fájdalmas - a branül jobban fájt -, inkább csak félelmetes. Aztán jött a császár... életem talán legszürreálisabb élménye. (Melinda születésénél, a vége felé pedig igazi testen kívüli élményem volt.) Folyamatosan nézték, hogy meddig zsibbadtam el, de én azért gyanakodtam, mert Melinda születésénél, a gátvarrás minden egyes öltését éreztem. (Igaz, az csak helyi érzéstelenítésben ment, azt hiszem, Lidocaint kaptam.) De itt semmit. Vagyis... rendben, éles fájdalmat nem, de komolyan, mintha a belsőmet szaggatták, tépték volna. Mondták, hogy "matatást" fogok érezni - hát, ha náluk ilyen egy matatás...! Balázs ez idő alatt végig a fejemnél ült, és megszállottan simogatta a homlokomat :) Olyannyira, hogy lelkesedésében lesimogatta a hajamról a műtőssapkát, és a hajpántomat is :D Nagyon aranyos volt, most is elérzékenyült (ahogy én is), amikor egy pillanatra megláttuk a kislányunkat.


Igen, csak egy pillanatra, mert rögtön vitték is tovább megfigyelésre, még annyit sem engedélyeztek, hogy megnézzem a kis arcát. De legalább hallottam, hogy sír, és olyan jó volt az egészséges kis hangjára figyelni. A doki közben egy régi évfolyamtársáról mesélt a műtőben dolgozóknak, és néha láttam, ahogyan a paraván fölé emelkedik a keze: varrt. Amikor elkészült, átkukucskált hozzám, és azt mondta: hát gratulálok!

Elmondta, hogy az élet - vagy valaki - csodás, hiszen, ha nincs ez a vérzés, a CTG-k és egyebek alapján, észre sem vettük volna, hogy a magzatvíz már olyan sűrű a meconiumtól, hogy Blankáról alig lehetett lemosni. Arra is fény derült, hogy miért nem illeszkedett be rendesen: a placenta kicsit változtatott a helyzetén, és épp a méhszáj fölé került a végére, ez nem engedte a fejecskéjét lejjebb csúszni. A szülészorvosom szerint egyébként a placenta sem bírta volna a normál vajúdást, épp annyi volt még benne, hogy a császár alatt ellássa Blankát.

folyt. köv.

Final countdown

Eljött a szombat, az egész család egy felbolydult méhkashoz hasonlított. Balázs szülei és a húga - aki épp hazalátogatott Hollandiából - már reggel megérkeztek hozzánk. Én pont a zuhany alól kászálódtam ki, Balázs reggelizett, Melinda pedig mesét nézett. Kimondatlan, de érezhető izgatottság volt tapasztalható :) A család jó része azt hiszem, arra számított, hogy talán ma már gyarapodik a mi kis társaságunk. Nekem fogalmam sem volt, hogy mit gondoljak, bár abban biztos voltam, hogy nem ez a nap lesz a Kicsi Lány szülinapja.

Persze a biztonság kedvéért az autóba rámoltuk a kórházi pakkot. Mindent összevetve azt kell mondanom, hogy ahogy közeledtünk a klinika felé, én a klasszikus zabszem effektus tüneteit produkáltam. Ezen mondjuk az sem segített sokat, hogy Balázs a szó szerint lehetetlen parkolás miatt egyre izgatottabb, majd idegesebb lett. Kb. fél órát keringtünk és öt kört tettünk, míg végre sikerült bepréselnünk magunkat egy zsebkendőnyi helyre.

Naná, hogy elkéstünk, de szerencsére, ahogy rácsörögtem a doktorra, rögtön fel is vette a telefont, és már küldött is egy szülésznőt, aki katonásan betessékelt két másik kismama mellé egy vizsgálóba, és már kapcsolta is a CTG-t. Talán mondanom sem kell, hogy Pici Lányunk 145-ös alapfrekvenciát, 110-185-ös, sorozatos kilengéseket produkált. Már meg sem lepődtem.

A CTG után jött a szülészorvosom, aki először is "Ááá, az örök kismama!" - humorosnak szánt üdvözléssel fogadott. Én már nem igazán tudtam ezen nevetni... :) Aztán amikor beléptem a vizsgálóba, nem bírta megállni, hogy elképedve ne tegyen megjegyzést a pocakom méretére. A vizsgálat után leültünk megbeszélni a dolgokat. Elmondta, hogy a Babó feje még mindig fényévnyi távolságra van a kellő pozíciótól, és az ő véleménye szerint ez nem is fog változni a közeljövőben. Az okok között szerinte talán a nagy méret, illetve az játszhat szerepet, hogy a köldökzsinór akadályozza a lejjebb helyezkedést. Elhűlt arcomat látva rögtön megnyugtatott, hogy a Kicsi jól van. Végül abban maradtunk, hogy amennyiben - az ő várakozásának megfelelően - nem indul be a szülés magától csütörtökig, akkor csütörtökön reggel 7-kor be kell feküdnöm a klinikára, rögtön a szülőszobába, ahol egy spéci hormonos géllel megpróbálják felpuhítani a méhszájat. Aztán meglátjuk, beindul-e a szülés az azt követő 1-2 órában.

Balázs kint várt a folyosón, és amikor mondtam neki, hogy megyünk haza, teljesen elképedt. Nem értette, hogy hogyan várhatunk még 5 napot, amikor már szerdán azt mondták, hogy rengeteget számít a baba méretei és súlya szempontjából ennyi idő. Hazafelé is puffogott, de mondtam, hogy azért a szülészorvos a szülészorvos, hogy ő mondja meg, hogy mi lesz a legjobb mindannyiunknak. Otthon a két Nagypapa enyhén csalódott arca fogadott - "hát téged hazaengedtek?" -, majd a Nagyié. Valahogy nagyon beleélték magukat a szombatba :)

Ma már kedd késő délelőtt van... Azóta minden nap 3-4 km-es sétákat teszünk a határban, hátha sikerül ezzel segíteni a Kicsinek a helyezkedésben, de egyelőre semmi. Jóslófájások vannak, de el is múlnak. Vasárnap sikerült megint egy idilli napot eltöltenünk hármasban (reggeli lusti, délelőtti nagy séta, finom ebéd, délutáni kertészkedés és homokozás, sok-sok szeretgetés), és én arra gondoltam, amikor lefeküdtem, hogy olyan jó lenne most indulni, ez után a nap után!

Hétfőn Balázs állásinterjúra ment kora délután, de mire neki indulnia kellett, megérkeztek Judiék - Balázs húga és Norbi, a barátja. Jó volt, hogy nem vagyok egyedül, mert ugye, ki tudja? Jó sokat beszélgettünk, aztán megérkezett Balázs is Melindával, akit hazafelé elhozott az oviból. Manóci nagyon aranyos volt, az elején szégyenlősködött persze, de hamar feloldódott, hiszen már nagyon várta őket. Volt rajzolás, színezés, na és persze Mókuskás mese (Alvin és a mókusok) nézés :) Én a végén már csak ültem a szoptatós fotelben, és ringattam magunkat :))