Előre bocsátom, ez most nagyon, de nagyon hosszú bejegyzés lesz...
Történt egy hűvöskés, augusztus közepi estén, hogy Blanka anyatej nélkül aludt el.
Az ominózus napot megelőzően, körülbelül két héten át azt éreztem, hogy igazából már nincs is tejem, vagyis van valamennyi, de nincs mennyiség. Blanka pillanatok alatt megitta, aztán pedig szépen elaludt. Néha, ha éhesebb volt, az "érdemi" rész után még egy ideig próbálkozott, majd kérdő-csodálkozó arccal rám nézett, mintha csak azt mondaná: hát ez elfogyott... Máskor pedig egyértelműen jelezte: most köszi, de nem kérek, inkább aludni szeretnék :)
Szóval vettem egy nagy levegőt, és aznap este, augusztus közepén, Blanka már csak a tápszert (egészen pontosan junior italt) kapta elalvás előtt.
Furcsa, most, hogy belegondolok, valahogy jobban megérint a dolog, eddig nem is volt igazán időm megélni az ezzel kapcsolatos érzéseimet. Mert az érzések csak úgy tolulnak, egyik a másik után...
Hiányozni fog a meghittség, amit a szoptatás percei jelentettek. Az összebújás, a feltétel nélküli bizalom, amivel a lányom felém fordult. Kitörölhetetlen képek égtek a lelkembe. Azok a percek csak a mieink voltak, s voltak egészen különleges pillanatok, amikor megszűnt a világ körülöttünk, s én csak Blanka rezdüléseit figyeltem. Nem tudom leírni azt az anyai érzést, ami eltöltött közben, talán nem is akarom. De aki már szoptatta a gyermekét, tudja, miről beszélek.
Büszke vagyok, hogy Blanka a babák számára legmegfelelőbb táplálékot kapta, féléves koráig kizárólag, a hozzátáplálással együtt pedig végül 14,5 hónapig - ezt a meglehetősen... hát fogalmazzunk finoman, nem könnyű előzmények miatt írom - de erről majd lejjebb. Szóval boldog vagyok, hogy így sikerült.
 |
| Blanka szopizik :) |
Egyben ez egy szomorú dolog is a részemről, hiszen nagy valószínűséggel tudom, hogy az életemnek újabb fordulópontjához értem, egy újabb olyan dolog, ami már nem történik meg soha az életemben :(( Mégis jó, mert Blanka egy újabb lépcsőhöz ért a fejlődésében. Immár szopi nélkül folytatja. (Tápszert most is kap, szerencsére mostanra, amikorra a szoptatás végéhez értünk, már ezt is elfogadja és várja. Nem volt egyszerű elfogadtatni vele, bátran mondhatom, hogy hónapok türelmes kínálása érett be mostanra, egy-egy kortyoktól jutottunk el a jelenlegi 2*180 ml-ig.)
Ennyit az érzésekről - és most a gyakorlat :)
A következőkben a saját tapasztalataimat osztom meg Veletek. Azok a barátnőim, közeli ismerőseim, akik nálam később lettek anyukák, sokszor kérdeztek, ezt vagy azt én hogyan csináltam? Arról nem is beszélve, hogy te jó ég, én mennyire ki voltam éhezve a tapasztalatokra, személyes praktikákra, tanácsokra, amikor öt éve Melinda született..!
Természetesen minden baba egyedi, és NINCSENEK mindenkire érvényes szabályok!!! Nincs olyan, hogy a "nagy könyv szerint"! Egyszerűen nincs, higgyétek el. Mindezek mellett talán valamelyikőtök épp hasonló cipőben jár, mint én jártam anno Melindával, vagy épp most, Blankával. Talán - mint nekem - Nektek sincs a közeletekben olyan nő, akinek friss tapasztalatai, konkrét ismeretei vannak. A szoptatás a világ legegyszerűbb dolga, természetes dolog, a nők 98 százaléka képes rá, szokták mondani. De nem egyszerű, ha gondok vannak, ha tanácstalan vagy. Nagyon nem. Nemcsak arra van szükség, hogy tudd, napi hány milli anyatejre van szükség testsúlykilogrammonként, sőt. A lelki nyugalom, s ha szükség van rá, a támogatás ennél sokkal, de sokkal fontosabb. Szerintem legalábbis. Néha már az is elég, hogy lásd, a problémáddal nem vagy egyedül, nem vagy béna, amiért nem úgy sikerül, ahogyan azt korábban eltervezted.
Az első mellre tétel
Melindával 2008-ban
Újdonsült anyuka voltam, akit villámcsapásként ért, amikor a szülőszobában így szólt a szülésznő a kislányom születése után: Anya, nemsokára hozom Melindát! Anya?! Szóval én? Hogy anya lettem? Hiába volt minden, a hónapok óta tartó ráhangolódás, mégis valahogy akkor tudatosult bennem, hogy mostmár felelős vagyok ezért a kis emberkéért, aki az arcomba szuszog, az ujjait cuppogtatja... apropó cuppogás. Balázs videóján hallatszik is, hogy az alig 20 perces babával a karjaimban elaléltan a gyönyörűségtől azt mondom, amikor cuppogott egyet, hogy "hát éhes ez a baba!". DE ESZEMBE SEM JUTOTT, HOGY MELLRE TEGYEM!!! Ugyanis senki nem mondta, nem voltak körülöttem kisbabás barátnők, nem mondta a szülésznő, hogy lehet, és még a felkészítő tanfolyamon sem esett erről szó!!! Szóval csak gyönyörködtünk Melindában, aki csodaszép volt, nyugodt és szemlélődő.
Az első mellre tétel így a két órás szülőszobai lét, majd a csecsemős vizsgálat után következett, a szülés után több órával.
Blankával 2012-ben
Egészen a szülést megelőző fél óráig bíztunk benne, hogy Blanka is természetes úton fog
megszületni. Szilárd elhatározásom volt, hogy a 3,5 évvel ezelőtti nehézségek ellenére szoptatni szeretném a kisbabámat, és természetesen rögtön mellre szerettem volna tenni, még a szülőszobán. De aztán az élet máshogy hozta, és nagyon örülök, hogy minden rendben zajlott Blanka megszületésekor. Mivel mondhatni sürgősségi császárral született, a megszületése után Blankát meg sem tudtam nézni, csak az erős sírását hallottam - mekkora megkönnyebbülés volt, emlékszem -, és aztán csak annyit láttam, hogy az egyik műtősnő kisiet vele... egy apró lábacskát láttam csak :( Legalább Balázs kimehetett megnézni. Engem elláttak, majd mint egy tehetetlen csomagot átpakoltak egy másik ágyra, és elszállítmányoztak az intenzívre, ahol néhány nyomorúságos órát éltem át. Nem igazán a műtét miatti fájdalmak miatt, sokkal inkább majd megőrültem, hogy nincs a közelemben Blanka! Persze voltak fizikai fájdalmaim, ennek legfőbb oka az volt, hogy csúnya torokgyulladásom volt - ez már az anesztéziának sem tetszett -, ami miatt ötpercenként köhögnöm kellett, ez mondanom sem kell, irtózatosan fájt a frissen műtött sebeimnek. A többiek a szobában az igazak álmát aludták a fájdalomcsillapító jótékony hatását kihasználva, de én egyszerűen nem tudtam aludni, csak úgy cikáztak a gondolataim.
A kórházi személyzet hozzáállása
Melindánál
Pesten, az I. Női Klinikán szültem, és Melinda születését követően egy négyágyas szobába kerültem. Akkor valahol örültem is ennek, mert a szobában két, többgyerekes anya is volt, akik azért már rendelkeztek rutinnal, és jó volt nézni, hogy ők mit, hogyan csinálnak. Nekem gyakorlatilag nem volt fogalmam (na jó, ez így kicsit erős, de lényegében tényleg :)), mit hogyan használjak a pelenkázás vagy a köldökcsonk kezelése során. A csecsemős nővér egyszer sietve elmondta, mindenkinek egyszerre, de látszott, hogy igazából már máshol lenne, sejtésem szerint nagyon le volt terhelve - abba, hogy nem érdekelte, bele sem merek gondolni. A mellre tételt is először egyedül próbáltam meg, Melinda ügyesen kereste, és úgy éreztem, hogy meg is találta :) Felkészítettek, hogy elsőre nem túl kellemes az érzés, de magam is meglepődtem, hogy hogy fáj. Egy átpróbálkozott délután-este-éjszaka után, másnap délelőtt szóltam az egyik nővérnek, hogy mutassa meg, helyesen tartom-e, és hogy Melinda részéről is minden rendben van-e. Alapvetően megnyugtatott, hogy "a baba nagyon ügyes, és nem lesz itt semmi baj!". A tejem a 3. nap hajnalán lövellt be, úgy éreztem, hogy szétdurran a mellem.
Blankánál
Ugyanott, a Klinikán voltunk Blankával is. Egy nap után kerültünk le osztályra, 25 óra telt el a születés óta. Mégis, egyáltalán nem voltak kétségeim, addigra már annyira beszuggeráltam magamnak, hogy ez alkalommal nem fogok stresszelni semmin, és minden a legnagyobb rendben lesz a szoptatás körül. Amikor először mellre tettem, Blanka is ügyesen szopizni kezdett, már nem ért váratlanul a fájdalom, sőt, mintha nem is fájt volna már annyira. Ezúttal kétágyas szobába kerültem, egy szintén második babáját szülő anyával, akihez folyamatosan jártak a csecsemős nővérek, mert befelé forduló mellbimbója volt, de semmiképp nem szeretett volna bimbókiemelőt használni, így a baba folyamatosan ordított, mert bár nagyon szeretett volna szopni, egyszerűen képtelen volt. Egy nap után már adtak neki vizet, a következő nap pedig elkezdett pótlást kapni. Nem akartam nagyon beleszólni, de láttam, hogy az anyuka tényleg szeretett volna szoptatni, így javasoltam neki a kiemelőt, és ha így sem megy, jobb híján a mellszívót, hiszen így mégis anyatejet kaphatna a kisbabája. Mindkettőt kipróbálta, és amikor elhagyták a kórházat, az anyának már alkalmanként 30 ml teje volt, ami szerintem szuper mennyiség a 4. napon. De visszatérve hozzánk: nem érdekeltek a 40 éves rutint és a nővérek "kényelmét" szolgáló 3 óránkénti etetést nyomató idősebb nővérek, mert már tudtam, hogy így nekem soha a büdös életben nem lesz tejem. Az érzéseimre hagyatkoztam, és ezúttal, temérdek tapasztalattal a hátam mögött már nem hagytam magam befolyásolni. Annyiszor tettem mellre Blankát, ahányszor igényelte, ez naponta 11-13 szoptatást jelentett. Fárasztó volt? Igen. Nyugodt, kiegyensúlyozott volt a kislányom? Igen. Megérte? Abszolút.
Pótlás
Melindánál
A kórházban minden reggeli és esti szopikor, de javasoltan minden étkezés előtt és után mérést ajánlottak. Az értékeket egy nagy könyvben lehetett vezetni a folyosón, amit aztán mindenki láthatott. Ennél megalázóbbat és önbizalom rombolóbbat elég keveset láttam... Három napig Melinda a mérleg szerint 10 ml-t szopizott, és én annyira nyomorultul éreztem magam, hogy elmondani sem tudom. Láttam, hogy más babája 30-40 milliket szopik alkalmanként (persze csak a nagy értékekre voltam kihegyezve), és sokat szomorkodtam emiatt, annak ellenére, hogy Melinda csöppet sem látszott éhesnek, vagy nyűgösnek, neki elég volt az, amit az első napokban szopizott. A 3. napon kimentem a csecsemős nővérhez, és megkérdeztem, hogy nem baj-e, hogy a kisbabám "csak" ennyit eszik alkalmanként, erre az volt a válasza, hogy ha aggódok, kérjek pótlást, és a kezembe nyomott egy üveget. Így Melinda másfél napig már a kórházban kapott minimális tápszert.
Ahogy hazaértünk, az első orvosi vizit alkalmával már kértem a gyermekorvost, hogy biztos, ami biztos alapon írjon ki nekem tápszer receptet (nem vagyok egy tudatlan nő, de arról fogalmam sem volt, ilyesmit hogyan lehet beszerezni). Arról pláne nem, hogy milyet...
Melinda a későbbi problémák miatt egy 2 hónapos időszakban az anyatej mellé folyamatosan kapott pótlást, majd idősebb korában is, de csak alkalmanként. Ha jól emlékszem, négyfélét próbáltunk ki, míg végre az egyiket elfogadta.
Blankánál
Nem mértem a kórházban. Jobban mondva egyetlen egyszer, az utolsó napon, mert legalább egy eredménynek kellett lenni mindenki neve mellett, hogy hazamehessen. Nem voltam hajlandó stresszelni magam. Blanka láthatóan jól volt, annyiszor szopizott, ahányszor igényelte, és a csecsemős nővérek legnagyobb megrökönyödésére a 3. napon elkezdett hízni :) A bent töltött utolsó két napon majdnem 30 dekát.
Blanka 6 hónapos koráig kizárólag anyatejet kapott, majd elkezdtük a hozzátáplálást, és nagyjából 11-12 hónapos lehetett, amikor elkezdtem ismertetni a tápszerrel. Mivel még nagyban szopizott, nem igazán érdekelte a pohárból kapott ital, nagyon lassan, kortyonként jutott el egy már mennyiségnek mondható szintre, de így zökkenőmentesen sikerült átállnunk a szopi vége után a tejpótlásra. Tehéntejet kétéves kora után tervezek adni.
Tejserkentés
Melindánál
Elég messziről kezdem... Amikor Melinda született, volt egy kis ijedelem, mert elég sokára sírt fel, már sötétlila volt szegénykém, mire végre nagy nehezen elkezdett nyöszörögni. A mosdatás után a nyitott inkubátorban még kapott egy kis oxigént, hogy szép rózsaszín legyen. A Balázs által készített videón hallható, ahogy a szülésznő nyugtatja, hogy ne aggódjon, hogy a baba ennyire szürcsög, ez előfordul, majd, ahogy a nyálkahártya duzzanata apad, ő is fog rendesen levegőt kapni. Hát, a szürcsögés nem maradt el, sőt. Hazaérkezéskor is megvolt... A gyerekorvos megnyugtatott, majd el fog múlni. Aztán még bő egy hétig bírtuk, végül egy este kihívtuk az ügyeletet, mert láthatóan szenvedett tőle, nem kapott rendesen levegőt, s mivel az újszülöttek az orrukon át lélegeznek (legalábbis így magyarázták nekünk később), az először még nagyon ügyesen evő Melinda már szopizni sem tudott rendesen, hiszen mindig meg kellett állnia. A tejem is egyre kevesebb lett.
Az ügyelet a Madarász utcai kórházba irányított minket, így hát felkerekedtünk. A vizsgálat után villámcsapásként ért, hogy bent kell maradnunk Melindával. Iszonyúan kétségbe voltam esve. Még nem volt két hete, hogy szültem, ott álltam tele kétségekkel, kérdésekkel. Elképesztően kiszolgáltatottnak éreztem magam.
A kórházban töltött két hetünket nem nagyon részletezem, életem egyik legnehezebb időszaka volt, gyakorlatilag állandóan sírtam. Nem tudtam, nem mertem elaludni, folyamatosan Melindát figyeltem, hallgattam, minden percben. A végén már a széken ülve, a karomban a kislányommal aludtam el, úgy jött be egy nővér szólni, hogy azonnal feküdjek le. Na ez már tényleg ijesztő volt. Arról nem is beszélve, hogy szabály szerint megtiltották, hogy Melinda mellettem aludjon, minden alkalommal be kellett tennem a rácsos kiságyba. A kimerültségtől és az aggodalomtól már szinte alig tudtam szoptatni, amit az sem könnyített meg, hogy mindkét mellbimbóm csupa nyílt seb volt (nem megfelelően tudta bekapni Melinda), az egyiket gyakorlatilag alig tartotta valami... Azt gondoltam, én csináltam valamit rosszul, én még a saját kisbabámat sem tudom etetni :(( Hát micsoda anya vagyok én??! A nővérek a mérések alkalmával mindig megállapították, hogy ez bizony édeskevés (egy pondrónak éreztem magam), és testsúlykilogrammonként ennyi és ennyi millilitert kell egy babának szopnia, napi 6-szor. Punktum. Ha nincs tejem, adjam a tápszert. És én adtam. A tejem gyakorlatilag elapadt.
Emlékszem, mintha tegnap lett volna, egy éjjel Melinda annyira sírt, hogy sehogyan nem tudtam már megnyugtatni. Tudtam, hogy éhes. Persze mellre tettem, de nem volt tejem. Kimentem az éjszakás nővérhez, mondtam, hogy adjon tápszert. Azt felelte, hogy ma már megvolt a 6 étkezés, ennek elégnek kell lennie a gyereknek, nyugtassam meg, majd elalszik. De ő csak nem akart megnyugodni. Ordított szegénykém, sírtam én is vele, aztán kimentem újra és aztán harmadszor is kérni egy kis tápszert. Könyörögtem. A végén kaptunk, és - csodák csodája - Melinda az utolsó cseppig megitta a tápszert, majd szépen elaludt.
Bent volt egy nővér, aki tényleg rendes volt, és sokszor elmondta, hogy majd ha otthon leszünk, minden rendbe jön, ne adjam fel.
Amikor csaknem egy hónaposan végre hazajöttünk, újult erővel próbáltam nekiállni a szoptatásnak. A tejserkentő teákról megsemmisítő véleménye volt a kórházi orvosoknak, így azokkal nem is mertem próbálkozni. De beszerezem az
Urtica urens 5 CH homeopátiás bogyót és dobozszámra vettem a
More Milk plus nevű, gyógynövényekből álló, borsos árú kapszulát. És persze fejtem. Minden egyes szopi után. 9 hónapon át.
Blankánál
Amikor Blanka megszületett, és láthatóan jobban mentek az első napok, mint annak idején Melindával, felbátorodtam. Nem vettünk bogyókat és kapszulákat, csak rengeteg vizet ittam: minden étkezés után egy nagy pohár, minden szoptatás után két nagy pohár. Emellett pedig naponta egyszer ittam egy nagyon gyengére főzött
Mecsek tejszaporító teát.
Kisebesedés
A kisebesedés ellen Melinda születése előtt a védőnő nagyon ajánlotta a
Garmastant, be is szereztem, használtam is egy darabig, de ahogyan azt fentebb olvashattátok, nem segített túl sokat. Viszont rátaláltam a
Körömvirág kenőcsre,
a Dr. Theiss-féle, kis tégelyesre (zöld-narancssárga), na annak már éreztem hasznát. Blanka születése után közel sem voltak ennyire durván fájdalmas, hónapokig elhúzódó sebeim, de arra a pár napra, amig a mellbimbóim újra megedződtek, ismét a körömvirág krémet kenegettem.
Szoptatási tanácsadás, szoptatási gyakoriság, a súlygyarapodás figyelése
Melindánál
Amikor hazajöttünk a kórházból, Melinda majdnem egy hónapos volt. Pár napig próbálkoztam magamban, rengeteg dolgot olvastam a témában, aztán a szülés után öt és fél héttel úgy döntöttem, hogy felhívok egy szoptatási tanácsadót a
La Leche Ligánál. A tanácsadó nagyon kedves volt, sok mindent átbeszéltünk, sok mindenre rákérdezett, amivel ráirányította a figyelmemet más területekre is. De a legfontosabb, hogy megerősített, hogy jól csinálom, amit elkezdtem. Aztán azt javasolta, hogy hagyjam el teljesen a tápszert, vegyek egy bimbóvédőt, és uccu neki! Azt mondta, legyek erős, egy-két nap nagyon nehéz lesz, de aztán minden helyrerázódik. Hittem neki (is). Néhány nap múlva Melinda újra szopizott, igaz, nem brutál 160-200-akat, mint más babája, de én már a 90-110-eknek is nagyon örültem. Naponta 7-szer szoptattam, és folyamatosan mértem... mindent táblázatban vezettem.... És paráztam. De végül is a hozzátáplálás megkezdéséig Melinda gyönyörűen szopizott, és hozta a havi fél kilós hízásokat. Egészen 10 hónapos koráig sikerült szoptatnom.
Blankánál
Mivel Melindával annyi mindenen mentünk át, egyszerűen eldöntöttem, hogy az érzéseimre és a kislányomra fogok kizárólag figyelni. Elhatároztam, hogy most nem fogok rettegni a mérlegtől. Blankát az első 5 hónapban hetente összesen egyszer mértem. Nekem így volt jó, nekem nem adott biztonságot a mérleg. Elhatároztam, hogy nem stresszelek a szoptatáson és a hízáson. Nem hívtam fel tanácsadót, és nem kértem ki mások véleményét (főleg nem azokét, akik még nem szoptattak soha, vagy 25-30 éve szültek; de egyáltalán nem is ez a lényeg, hanem az, hogy a gyerekem egyedi és megismételhetetlen, az igényei is egyediek, amiket semmilyen átlaghoz nem akartam besorolni).
Fejés
Melindánál
Hát, mit szépítsem, a mellszívó volt a legjobb barátom. Én
Medela Swing típusút használtam, és ha lehet ezt mondani, nagyon szerettem. Nem is igazán tudtam, hogy van ilyen, a kórházban láttam először. Aztán kiokosodtam, hogy a tejtermelés a kereslet-kínálat elvén működik (!!!), így minél több fogy (értsd: távozik a mellből), annál többet fog termelni legközelebb. Melindának néha elég volt egy étkezésre egy mellnyi anyatej, néha mindkettőből megitta, és még pótlás is kellett. Ebben kevésbé tudtam rendszert felfedezni, de az tuti biztos volt, hogy szopi után mindig előkerült a mellszívó. Ha csak 10-20 ml-t tudtam is lefejni, akkor is. Hittem benne, hogy ennyivel is több lesz majd legközelebb. Az összegyűjtögetett mennyiségek a nap végén egy pohárba kerültek (addigra összegyűlt minimum 100-150 milliliter, és nagy részük a mélyhűtő középső polcán végezte).
Melinda már 10 hetesen átaludta az éjszakákat, de én, hogy ne maradjon ki ilyen hosszú idő szopi nélkül, még ilyenkor is keltem fejni. Balázs és Melinda az igazak álmát aludta, nekem pedig be volt állítva az óra hajnali 3-ra, és én keltem rendületlenül, hogy a tejtermelés egy kicsit se lassuljon le.
Blankánál
Blanka az elejétől mindkét mellből szopott, sőt esténként több "kört" is tettünk egy-egy etetés alkalmával. Az első 8 héten fejtem, naponta egyszer, mégpedig hajnalban, amikor úgy éreztem, hogy a legtöbb tejem van. Ezt a lefejt 40-60 ml-t aztán Blanka az első hetekben előszeretettel fogyasztotta el esténként. Aztán egyszer csak már nem igényelte, a cumisüvegnek ez lett a szomorú vége :)) (Egyébként érdekes, hogy sem Melinda, sem Blanka nem cumizott, Blankánál gyakorlatilag mind az üveges, mind a nyugtatócumi tiltólistás volt, Melinda az elején azért néha ivott cumisüvegből, de a nyugtatócumi neki sem jött be egy cseppet sem. Mondjuk Melinda a születésétől kezdve ujjszopis volt egészen 4-4,5 éves koráig, Blanka ezzel is csak néhány hétig élt.) Szóval a fejést ekkor abba is hagytam, ha jól emlékszem, az első 4 hónapban még kétszer volt 1-1 nap, amikor
újra elővettem. Azért a mellszívó egészen mostanáig az egyik komódon díszelgett, nem voltam hajlandó elpakolni, és Balázsnak sem engedtem bedobozolni. Valahogy megnyugtatott, hogy ott van, minden nap látom :) Csak most, a szoptatás befejeztével csomagoltam el.
...én szóltam, hogy nagyon hosszú lesz! De talán olvassa ezt a bejegyzést valaki, akinek segítettek a tapasztalataim. Neked mondom:
Ne add fel - hidd el, hogy megéri!
